Véusz légycsapója
1. Leírás
A Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula) a szegfűvirágúak (Caryophyllales) rendjébe és a harmatfűfélék (Droseraceae) családjába tartozik.
Kis termetű, levelei rozettában állnak általában 4-7 levéllel. A levelek két részre oszthatóak, a fotoszintézisért felelős, ellaposodott, szív alakú levélalapra és ennek a végén található speciális, rovarfogásra alkalmas két lebenyből álló csapóra, mellyel kisebb rovarokat, pókokat képes elejteni, megemészteni és a felszabaduló tápanyagokat felhasználni. A csapók belseje antociánban gazdag, vöröses színű, szélükön pedig nyákos anyagot választanak ki, melynek magas cukortartalma vonzza a különböző rovarokat. 2 cm átmérőjű fehér virágait tavasszal hozza, melyek bogas virágzatba tömörülnek. Nyár végére beérnek az apró fekete magok, amiket érdemes azonnal elvetni, vagy a következő tavaszig hűtőben tárolni. A kicsírázott növények 3-5 év múlva tekinthetők felnőttnek, virágzóképesnek és akár 40-50 évig is élhetnek megfelelő körülmények között.
2. Etimológia
1768-ban egy botanikai lapban John Ellis írta: „…és a gyönyörű megjelenésű, tejfehér virágjának és leveleinek eleganciájának köszönhetően megérdemli a szépség Istennőjének nevét, a Dionaea-t.”
Azonban ez a végkifejlet egy kicsit ködösebb és pajzánabb múltra tekint vissza. A régi idők botanikusait, mint John és William Bartram, Peter Collinson, William Darlington, Arthur Dobbs, John Ellis és Daniel Solander levelezésiből az derül ki, hogy piszkos fantáziájuk a növény két, vöröslő lebenye, melyet szőrök öveznek és érintésre érzékenyek a női genitáliák után nevezték el „tipitiwitchet”-nek, mely egy ősi angol szleng kifejezés az előbb említett területek leírására. A név először John Bartman, Peter Collinsonnak címzett levelében bukkan fel 1762 augusztus 29-én. Ám egyértelmű volt, ha Bartman ezen a néven mutatja be a növényt, nevetség tárgyának teszi ki és erős kritikát kaphat.
Collinson azóta szeretett volna a növényből, amióta 1759-ben Arthur Dobbs-nál, Észek-Karolinában látta. 1762-ben, Collins kezdett letenni arról, hogy magokat kap az akkor 73 éves Dobbs-tól, aki kezdre érdeklődését elveszteni a növények iránt. Ennek oka, hogy feleségül vette a 15 éves Justina Davis-t. 1762 június 20-án Collins levelet írt Bartman-nak, melyben megfogalmazta, hogy hiábavaló írnia Dobbs barátjának a „Tipitiwitchet” miatt, mivel megkapta a sajátját, amivel játszhat (itt Dobbs feleségének egy bizonyos részére utalt).
A durva megfogalmazásnak latin interpretációját használjuk ma is. Vénusz, a szerelem (és szex) római istennője után kapta a nemzetség nevét, melynek görög megfelelője Aphrodité istennő, azaz Diona lánya (latinul Dionaea). A muscipula viszont nem légycsapót vagy légyfogót jelent, hanem egérfogót. Ellis választásának oka, hogy felidézze és emléket állítson annak, hogy a szerelem istennője csapdába ejti az óvatlan kis emlősöket, utalva itt Justina Davis és Dobbs szerelmére.
3. Élőhely
Vadon mocsárrétek és nedves legelők aljnövényzetében található meg Észak-Karolina területén, Wilmington városának mintegy 100 km-es körzetében. Homokos, tőzeges talajokban él, melyek nitrogénben és foszforban szegények. Ezeket a tápanyagokat az elfogott rovarokból képes pótolni. Élőhelyén rendszeres, periodikus bozóttüzek tombolnak, melyek elősegítik dominanciájukat, mivel ezáltal több fényhez jutnak az avarszinten. Legnagyobb populációja a Green Swamp (Zöld Mocsár) nevű területen él.
A terület éghajlatát nézve nedves szubtrópusi. A tél enyhe, 11-14°C az átlag, a legalacsonyabb hőmérséklet pedig 1-3°C. A havazás ritka. A tavasz hosszú, nagy virágözönnel, ami a kocsikat sárgára festő tömeges pollenszórással jár. Nyáron jellemző a magas páratartalom, napközben 25-34°C a jellemző, ritkán éri el a hőmérséklet a 38-40°C-ot. A területen viszonylag gyakoribbak a hurrikánok és a trópusi viharok, átlagosan 7 évente bekövetkezik egy. A területre lehullt eső 40%-a július és szeptember között esik le. Ősz elején megmarad a magas páratartalom, mely folyamatosan csökken. A fák többsége örökzöld, bár több faj is lehullajtja lombját ilyenkor.
4. Rovaremésztő képesség
A Vénusz légycsapója egyedi csapdatípussal rendelkezik. Legközelebb talán a hazánkban is honos szubmerz makrofita, az Aldrovanda vesiculosa csapdája áll hozzá. A levél két lebenyének belsején átlagosan 3-3 érző serte található, melyek közül rövid időn belül kettőt kell ingerületbe hozni, hogy a csapda működésbe lépjen. A kifeszült konvex lebenyekben ekkor megváltozik a turgor-nyomás és konkáv formát vesznek fel, a csapda becsukódik. Ez a mozgás a növényvilág leggyorsabb mozgásformája, az idegsejtekben lejátszódó elektromos jelátvitelhez hasonló folyamatok irányítják. Az elejtett zsákmány méretétől függően még ki tud szabadulni a csapda szélén található pillák között. Ha a préda nem tud kiszabadulni, tovább ingerli az érzősertéket és a csapda hermetikusan záródik, létrehozva a „gyomrot”, majd elindul az ülő mirigyek által termelt emésztőnedvek kiválasztása. Az emésztésben különböző oxidáló anyagok, kinon vegyületek is szerepet kapnak, de a legfontosabb csoport a hidrolitikus enzimek. Az emésztés 10 napot vesz igénybe, ami után csak a kitinpáncél marad meg.
Ezután a csapda kinyílik és újra felkészül a préda fogadására.
A Droseraceae család legtöbb tagja apró repülő rovarokkal táplálkozik, ám a Dionaea muscipula más diétára tért. Elsősorban a nagyobb méretű, földön mászó ízeltlábúk teszik ki étrendjét. A csapdában rekedt állatok 33%-a hangya, 30%-a pókszabású, 10%-a bogár, 10%-a szöcske és csak kevesebb, mint 5%-a repülő rovar. Ez összefüggésben van a csapda evolúciójával. A Vénusz légycsapó őse egy ősi harmatfű faj lehetett, melyek köztudottan a kisebb repülő rovarokat ejtik el. A préda méretének növekedésével viszont újabb mechanizmusokat kellett bevetni, hogy az ne tudjon elszabadulni és az emésztés is hatékonyabb legyen, ezáltal több tápanyagot képes felvenni.
5. Evolúció
Sajnos a rovaremésztő növények döntő többsége lágyszárú, fosszília nem maradt fent belőlük, így a Drosera-Dionaea-Aldrovanda evolúciós útra csak elméleti síkon és a filogenetikai információkból tudunk következtetni. Molekuláris filogenetikai vizsgálatok alapján a Dionaea muscipula és az Aldrovanda vesiculosa csapó csapdája egy közös őstől származik, feltehetőleg egy Drosera regia növényre hasonlító őstől. A kezdetekben a légypapír csapda méretnövekedése következett be a földfelszín közelében, ezáltal nagyobb prédákat volt képes elejteni. Ilyet láthatunk a Drosera falconeri növénynél is. Ekkor viszont nagyobb a valószínűsége, hogy a mászó, nagyobb méretű élőlények kiszabadulnak a ragacsos csapda fogságából. A levél elkezd behajolni a hossztengelyénél, ezáltal nehezítve a rovarok kiszabadulását. Az evolúciós nyomás a rövidebb reakcióidőt helyezte előnybe, amit a Drosera glanduligera fajnál is megfigyelhetünk. A gyorsabb mozgás következménye a légypapír modell feleslegességét hozza magával. Ahogy a csapda egyre aktívabb lett, sokkal több energiát emésztett fel. Ezáltal előnyt jelentett, ha meg tudta különböztetni a valós prédát a véletlen természeti eseményektől, mint az esőcsepp vagy egy falevél lehullása. Ez megmagyarázza a levél belső felén található mirigyszőrök érző sertévé való specializációját. Mivel a csapda hatékonysága már inkább a préda körbefogásától függött, mintsem a ragadós váladéktól, a levél tentákulumainak új funkciót kellett találni, vagy elhagyni őket. Ezekből fejlődtek ki a csapda szélén található pillák, melyek a préda méretszelekciójában, azaz az energetikai trade-off-ban játszanak fontos szerepet.
6. Gondozás
A vénusz légycsapója gondozása nem bonyolult. Akár egész évben tarthatjuk a szabadban is, ha figyelünk pár dologra. A növények tavasszal növekedésnek indulnak, majd az ősz végén fokozatosan visszahúzódnak. Tavasztól őszig gyakorlatilag a két legfontosabb dolgot kell biztosítanunk a növényeknek; napfényt és nedvességet. Amennyiben a növény fedett helyen volt tartva, úgy tavasszal szoktatni kell a napfényhez. Ezt úgy lehet megoldani, hogy árnyékos helyről fokozatosan telepítjük a naposabb helyre, 2-3 naponta arrébb tesszük pár méterrel. A másik megoldás, ha egyből a végleges helyre tesszük, de árnyékoló hálót helyezünk fölé. A közvetlen napra kitett növények hamar megégnek, ami akár pusztuláshoz is vezethet. A legjobb módszer, ha egy esős időszak elején telepítjük ki a növényt, amikor több napig borult, felhős idő ígérkezik.
A fagyok elmúltával átültethetjük a növényt friss talajba. Natúr tőzeg, kertészeti perlit 2:1 arányú keverékét használjuk. Ültetés előtt 1-2 nappal a tőzeget áztassuk be, hogy A talajkeveréket az ültetéskor lehetőleg csak kis mértékben tömörítsük, vigyázva a rizómára és a gyökerekre!
Ezután a cserepet egy alátétre vagy tálcára állítjuk és 1-2 cm magasságig feltöltjük vízzel. Két öntözés között a tálca kiszáradhat, viszont a cserépben a tőzeg ne száradjon ki! Ezt az öntözési folyamatot csak ősz végén kell csökkenteni, olyankor elég, ha épp nedves a tőzeg.
A téli fagyok ellen védeni kell a növényt. Amennyiben a hőmérséklet nem csökken -5 fok alá, úgy elég egy enyhe mulcsos takarás.
Mulcsozáshoz olyan anyagot használjunk, ami nem penészedik. Jól bevált a szalma, falevelek, esetleg osztályozott fenyőkéreg. Előfordulhat, hogy hirtelen jön egy erős éjszakai fagy, ilyenkor 1-1 éjszakát átvészel a növény, de a folyamatosan tartó erős hidegben elpusztulhat. Ilyenkor fűtetlen, fagymentes helyre kell tenni, de semmiképp nem a fűtött lakásba! Egy hideg lépcsőház, vagy egy melléképület ablaka teljesen megfelel, ahol a hőmérséklet nem megy 10-15°C fölé. A tavasz érkeztével távolítsuk el a mulcsot. Ha a rizóma közepén apró zöld hajtások látszanak, akkor sikeresen átteleltettük a növényünket.
Az életerős növények tavasszal hozzák virágzatukat. Hiába látszik erősnek egy növény a külső jegyek alapján, mégis megviseli a virágzás, illetve a magnevelés. Épp ezért szoktuk javasolni a virágszárak mihamarabbi visszavágását. Levágás után érdemes a megmaradt kis csonkot gombaölővel lekezelni, penészedésre hajlamos.
A vénusz légycsapója magjai aprók, fényes feketék, tojásdad alakúak. Mint a legtöbb rovaremésztő növény magja, ezek is nedvesség és fény hatására csíráznak. Természetes élőhelyén a magok a talajra szóródnak, áttelelnek, majd a következő tavasszal kezdenek csírázni. Ha az ősz elején érnek be, akkor előfordul, hogy még abban az évben kihajtanak, de a kis magoncok sokkal érzékenyebbek a fagyokra, így nagyrészt nem maradnak életben, csak enyhe telek alkalmával. Az ősszel szüretelt magokat sötét, hideg helyen kell tárolni. A magvetést legelőnyösebb tavasszal végezni. A nedves tőzeg tetejére csak rá kell szórni a magokat, majd folyamatosan nedvesen kell tartani a közeget.
Napos helyre téve akár pár hét alatt kicsirázhatnak. Akkor ültessük szét őket, ha már láthatóan akadályozzák egymást az optimális fejlődésben, vagy ha már 5-6 levelet növesztettek. A tavaszi átültetéskor lehet elvégezni a növények sarjhajtásainak leválasztását. Ezt csak akkor végezzük el, ha az új hajtásnak megfelelő gyökérzete fejlődött, különben el fog pusztulni. A rizóma fehér része mindenképp a talajszint alá kerüljön!
Ha társasházban tudjuk csak nevelni a növényt, akkor keleti-délnyugati tájolású ablakhoz tegyük közel. Arra vigyázzunk, hogy sokáig ne érje a tűző nap, valamint a levelek ne érjenek az üveghez, mert megéghetnek. Az átültetés, és a vízellátás ugyanúgy történjen, mint a szabadban tartásnál. A téli időszakban a lakásban többnyire nem tud rendesen telelni a növényünk, így minden körülményt biztosítanunk kell neki a normál növekedéshez. Ezt azt jelenti, hogy kiegészítő világításról, valamint megfelelő páratartalomról kell gondoskodnunk. Ha van egy fűtetlen szobánk, ahol max. +10°C van télen, akkor az ablak mellett épp nedves tőzegben szépen kibírja a telet, de melegebb helyen elengedhetetlen a plusz világítás alkalmazása. Ha évről-évre kimarad a pihenő időszak, akkor fokozatosan legyengül a növény, csökken a növekedés intenzitása, elmaradhat a virágzás is.
7. Természetvédelmi helyzet
A Vénusz légycsapója elterjedési területe egy 100-120 km sugarú körben terjed ki, az észak-karolinai Wilmington városa körül. 2015-ös felmérés szerint már kevesebb, mint 33000 növény él vadon. Az amerikai National Wildlife Federation a sebezhető fajok listájára sorolta (IUCN 2.3).
8. Kertészeti változatok
Az egyik legkedveltebb otthon tartott rovaremésztő növény, számos kisebb kertészetben is felbukkan. Genetikai változatossága lehetővé tette, hogy rengeteg kertészeti változatot szelektáljanak ki, viszonylag rövid időn belül. Ezek legtöbbször szövettenyésztésből szelektál mutációkat hordozó növények, melyeket kertészeti körülmények között felszaporítanak. Hivatalosan 33 leírt változatot különítünk el, ám számos, nem regisztrált változat is felbukkan a kereskedelemben. A változatok regisztrálását a Nemzetközi Rovaremésztő Növény Egyesület (International Carnivorous Plant Society) végzi.
